Текст и перевод песни 6363 - séta

séta

Mindegy hol kezdjük, ne hidd, hogy annyira más.
Le-lerepülnek a minden ágáról levelek.
Szóval az a vége, vagy az eleje, ha lebegünk a fény felé,
Vagy ez csak egy több féle fény közé ragadt villanás?

Most meg sötét van, nem égnek körték,
és önmagába csavaródó eltévedt körkép
A város. Minden csak elmélet, törvény nincs.
Egy pontba örvénylik beltér meg kültér,
Mert ha elfagy a gyökér, mindegy mit ültetek,
Meg hogy hova, csak a pusztulás, mi ismétlődik időtlenül.
Amúgy meg hiába a kívül-belül kihűlt terek,
Ha a pusztuláshoz élet kell, az meg földből előkerül.

Itt van, aki előkelő, én inkább később kelek.
Az első diagnózis néha végső lelet lehet,
Szóval miért mennél vissza oda? Minek az oda-vissza?
Ha ölel, eltaszítod, eltaszít és öleled.
Ugyanaz a pont az időben van hogy késő,
Máskor korai, szimultán emlékszem rá és várom.

Míg beborulva botorkálok fel a belső lépcsőn,
Próbálok lépkedni egy napsütötte sávon.
Itt túl szűk a hely, hogy tág dolgokat érintsek,
úgyhogy csak miérteket keresek, mert miért is ne?
Hova firtatnám a nagyságom,
Ha ilyen kicsi a föld a galaxisban, és én benne még kisebb?

Én benne még kisebb, de így békésebb.
Az új tudás is rég ismert,
Attól még föld, meg ég is kell
Hogy a végtelent érinthesd.

Én végtelenben még kisebb, de így békésebb.
Az új tudás bár rég ismert,
Attól még föld, meg ég is kell
Hogy a végtelent érinthesd.

Tágítom a kört, de meghúzom a vonalat.
Az örök-éter helyett eszmélem az életteret.
Olykor magasan kúszok át a való alatt,
Egyszer meg mélyen ébredek önnön létem felett.

Kevert hangrend: a forma tart lent,
A tudás felemel, így a szó a tandem,
én meg csak tekerek. Eszméket kövekbe belevések,
Aztán árnyék vetül a kövekre: egymásba nyíló jelenések.
Egy madár a barlang falán ballag felém,
Vagy épp az ablak helyén jár táncot a zápor.

Szűrt maszlag-zenék, altass, mesélj, halkan beszélj
A zajban, ne félj, majd olvasok a szádról.
Magasodó fények
és sötétlő mélységek között élünk igazából.
Az ajtómat zárom, de ablakot nyitok,
Ez az utcám: minden sor ház, és minden szöveg a házsor.

Fáj a fejem, a száj szól,
Voltunk már itt százszor, és százszor leszünk megint:
Világcserepekben virágűrnyi hervadások,
De mind kinyílunk ahogy a zárszó megszületik.

Walk

It doesn't matter where we start, don't think it's so different.
Leaves are fluttering down from every branch.
So is it the end, or the beginning, if we float towards the light,
Or is this just a flash stuck between several kinds of light?

Now it's dark, no lamps are lit,
and the lost panorama twists into itself,
The city. Everything is just a theory, there are no laws.
Interior and exterior swirl into one point,
Because if the root freezes, it doesn't matter what I plant,
Or where, only destruction repeats itself timelessly.
Anyway, the cooled spaces inside and out are in vain,
If destruction needs life, it emerges from the earth.

Here's someone who's distinguished, I prefer to wake up later.
The first diagnosis can sometimes be the final report,
So why would you go back there? Why the back and forth?
If she embraces, you push away, she pushes away and you embrace.
The same point in time is sometimes late,
Other times it's early, I simultaneously remember it and wait for it.

While I stumble up the inner stairs in a daze,
I try to walk on a sunlit path.
The space here is too narrow for me to touch broad things,
so I just look for reasons, because why not?
Where would I pry into my greatness,
If the Earth is so small in the galaxy, and I am even smaller within it?

I am even smaller within it, but this way it's more peaceful.
The new knowledge is also old,
Still, you need earth and sky
To touch infinity.

I am even smaller in infinity, but this way it's more peaceful.
The new knowledge, though old,
Still, you need earth and sky
To touch infinity.

I expand the circle, but I draw the line.
Instead of the eternal ether, I realize the living space.
Sometimes I crawl high above reality,
And sometimes I wake up deep above my own existence.

Mixed sound system: form holds me down,
Knowledge lifts me up, so the word is the tandem,
and I just keep pedaling. I carve ideas into stones,
Then shadows fall on the stones: apparitions opening into each other.
A bird walks towards me on the cave wall,
Or the downpour dances in the place of the window.

Filtered nightshade music, lull me, tell me stories, speak softly
In the noise, don't be afraid, I'll read your lips.
Rising lights
and darkening depths are where we truly live.
I close my door, but I open a window,
This is my street: every line is a house, and every text is the row of houses.

My head hurts, my mouth speaks,
We've been here a hundred times, and we'll be here a hundred times again:
Flower-sized wilts in world shards,
But we all bloom as the closing word is born.