Текст и перевод песни Punnany Massif - Vendéglátós

Vendéglátós

Megszakadt gondolatok, monoton alakok, kívül emberiek, de belül robotok
Inasok, csaposok, lakájok, cselédek közt te is, én is rabszolga vagyok
Kiköt a csónak, ha vége a tónak és az ajtó végleg bezár
Új bazárban névtelen pihen majd meg veled a fáradt, vén, bolond vándormadár
Mi mást is tehetne, ha biztosra menne, helyette csak talánokat talál
Készen a szerepre, kettő lett az egybe', egyszerre kisdiák és tanár
- Társas magány -
Parányi kirakati vagány lett elmostlan fantáziám, sokallom, hogy sok emberből sokaknak kevés öröm ma az általány
Szomorú boldogság simogat, félelem riogat, bánom a tegnapokat
Kutyából szalonna létem ép, de ha csendben marad, akkor is ugat
Könnyeim takarom, nekem a nyugalom, neked a hatalom érdekes
Maszkomat ledobom, ruhátlan utakon elköszönök magamtól: Ég veled!
Nappali, nevető fényes tereken, éjszakákon át, akármikor legyen
Elkíséri a vendéglátós óhajod, s kegyed
De tudja jól, ha bántják, akkor sírni nem lehet
Elhúzza hát a dalt, azt a boldogat, hogy neki mi esne jól, arról nem mondhat sokat
Idegen tekintetek közt ott az otthona, de haza már nem várja őt senki, sehova
Társas magány, nyitott könyvként maszkok között béklyó
Magával hadban áll, mert bántják és ez miért jó?
Ellentmondva élni még tovább, kell még egy-két pohár
Megszakadok, akkor is vannak rosszakarók, zöldek meg sárgák
Nem változom a világ fele, de persze sok más ebből mást lát
Ha hibázom, falhoz állít a gyerek-had, kicsúfol és kiröhög
Pedig veletek játszanék, hisz ez vagyok én, én is kölyök
És mivél válik személytelen személyem, hogy a városba megy
Körülöttem hallott-vélt történetekből ők határoznak meg
Van, hogy megszeretgetnek majd eldobnak, mert miért vagyok másé
Hogy igazi maradjak, legyek csak egy darab háztartásé
Hogy ha nem vagyok kedves, türelmes akkor nyergelek a nagy lovon
Hogyha két krajcárral többem van, mástól veszem el én a vagyonom
Vajon hol van az a barát, aki valóban belém lát
Aki velem egy hajóban egy irányban, együtt, egy szelet vár
Nesze, bumm, maradok én révész, aki a partok közt bolyongva evez
Az, hogy melyik a világom, felsóhajtok: Nincs! Egyik sem ez.
Visszakuporodok magamba, dédelgetlek, bájos magány
És, hogy valóban mennyire lennél én, érted már most talán.
Nappali, nevető fényes tereken, éjszakákon át, akármikor legyen
Elkíséri a vendéglátós óhajod, s kegyed
De tudja jól, ha bántják, akkor sírni nem lehet
Elhúzza hát a dalt, azt a szomorút, magából úgy, hogy a könny is kicsordul
Idegen tekintetekből megfont koszorú, ha érzést nem ad át, akkor mondd, hogy boldogul?
Társas magány, nyitott könyvként maszkok között béklyó
Magával hadban áll, mert bántják és ez miért jó?
Ellentmondva élni még tovább, kell még egy-két pohár

Hospitality Worker

Broken thoughts, monotonous figures, human on the outside, but robots within
Among apprentices, bartenders, footmen, and servants, you and I are both slaves
The boat docks when the lake ends and the door closes for good
In a new bazaar, the tired, old, foolish migratory bird will rest anonymously with you
What else could it do, if it wanted to be sure, but instead it only finds uncertainties
Ready for the role, one became two, both student and teacher at once
- Social Solitude -
My unwashed fantasy became a tiny showcase swagger, I resent that for many people, little joy is the flat rate today
Sad happiness caresses, fear frightens, I regret yesterdays
My existence from dog to bacon is intact, but even if it remains silent, it still barks
I hide my tears, peace for me, power for you is interesting
I throw off my mask, on naked paths I say goodbye to myself: Farewell!
On daytime, laughing bright squares, through nights, whenever it may be
The hospitality worker will accompany your wish and your grace
But they know well, when hurt, they cannot cry
So they play the song, the happy one, they cannot say much about what would be good for them
Among foreign gazes, there is their home, but no one waits for them home, nowhere
Social solitude, a shackle among masks like an open book
At war with themselves, because they are hurt, and why is this good?
To live on in contradiction, a couple more glasses are needed
I break down, even then there are ill-wishers, greens and yellows
I don't change towards the world, but of course, many see something else in this
If I make a mistake, the child-army puts me against the wall, mocks and laughs at me
Yet I would play with you, for this is who I am, I am also a child
And how does my impersonal person become, that it goes to the city
They define me from stories heard and imagined around me
Sometimes they love me then throw me away, because why am I someone else's
To stay real, let me be just a piece of a household
That if I am not kind, patient, then I ride the high horse
That if I have two pennies more, I take my wealth from someone else
I wonder where is that friend who truly sees into me
Who is in the same boat with me, in the same direction, together, waiting for the same wind
Here, boom, I remain the ferryman, who wanders and rows between the shores
As for which is my world, I sigh: There is none! None of them are.
I huddle back into myself, I cherish you, charming solitude
And to what extent you would truly be me, you might understand now.
On daytime, laughing bright squares, through nights, whenever it may be
The hospitality worker will accompany your wish and your grace
But they know well, when hurt, they cannot cry
So they play the song, the sad one, from themselves, so that even tears flow
A wreath woven from foreign gazes, if it does not convey feelings, then tell me, how does it manage?
Social solitude, a shackle among masks like an open book
At war with themselves, because they are hurt, and why is this good?
To live on in contradiction, a couple more glasses are needed