Текст и перевод песни Zoltán Kodály - Psalmus hungaricus Op. 13

Psalmus hungaricus Op. 13

Mikoron Dávid nagy búsultában,
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában.

Istenem Uram! kérlek tégedet,
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.

Csak sívok, rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb, elröpültem volna.
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széjjelbujdosnom;
Hogynem mint azok között lakoznom,
Kik igazságot nem hagynak szólanom.

Éjjel és nappal azon forgódnak,
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vígadhassanak.

Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdasággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztük gyűlések vannak,
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak,
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágukban felfuvalkodtanak.

Keserűségem annyi nem volna,
Ha ellenségtül nyavalyám volna,
Bizony könnyebben szenvedtem volna,
Magamat attól megóhattam volna.

De barátomnak azkit vélek volt,
Nagy nyájasságom kivel együtt volt,
Jó hírem-nevem, tisztességem volt,
Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.

Keserű halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére.
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségnek kijelentésére.

Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délben, este könyörgök,
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől mert én igen tartok.

Te azért lelkem, gondolatodat,
Istenben vessed bizodalmadat,
Rólad elvészi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy Uram, ítéletedben,
A vérszopókat ő idejökben,
Te meg nem áldod szerencséjökben,
Hosszú életök nem lészen a földön.

Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod.
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.

Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzben elbétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled.

Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dícséretében,
Melyből az hívek keserűségben,
Vígasztalásért szörzék így versekben.

Psalmus hungaricus Op. 13

Quand David était dans sa grande tristesse,
Quand il était dans le deuil pour son ami,
Se plaignant dans sa grande colère,
Il se mit à prier intérieurement.

Mon Dieu, mon Seigneur ! Je te prie,
Tourne tes saints yeux vers moi,
Ne me laisse pas dans mon grand besoin,
Car ma grande tristesse me dévore le cœur.

Je ne fais que pleurer et crier dans ma grande détresse,
Je suis épuisé de mes pensées,
Je suis amèrement affligé dans mon grand chagrin,
Dans ma colère contre mon ennemi.

Si j'avais des ailes,
Comme la colombe, je m'envolerais.
Si Dieu le permettait,
Je serais parti depuis longtemps.

Je préfère vivre dans le désert,
Me cacher dans la forêt sauvage ;
Mais je ne veux pas vivre parmi ceux
Qui ne laissent pas la justice parler.

Nuit et jour, ils tournent autour de moi,
Cherchant comment me capturer,
Me condamnant pour mes paroles,
Pour que leur joie soit dans ma captivité.

Toute cette ville est remplie de colère,
D'une grande vengeance les uns contre les autres,
Elle est célèbre pour son méchanceté,
Il n'y a pas de tromperie qui lui soit comparable.

Il y a souvent des assemblées parmi eux,
Les veuves et les orphelins se plaignent de leur grande vengeance,
Ils ne pensent pas à la parole de Dieu,
Car ils sont gonflés de leurs biens.

Mon amertume ne serait pas aussi grande,
Si ma souffrance venait de l'ennemi,
J'aurais certainement souffert plus facilement,
Je me serais protégé de cela.

Mais je pense que celui que j'ai considéré comme mon ami,
Avec qui j'avais une grande familiarité,
Ma bonne réputation, ma dignité,
Mon principal ennemi, je vois maintenant que c'est lui.

Que la mort amère vienne sur sa tête,
Pour le jugement de mon ennemi.
Pour la punition de sa tromperie,
Pour l'annonce de son incroyance.

Moi, Seigneur, je crie vers toi,
Matin, midi, soir, je te prie,
J'attends la délivrance de toi,
Car je crains vraiment l'ennemi.

Toi donc, mon âme, mets ta confiance en Dieu,
Mets ta confiance en lui,
Il enlèvera tout ton fardeau,
Et il exaucera ta prière.

Tu es juste, Seigneur, dans ton jugement,
Les buveurs de sang, en leur temps,
Tu ne les bénis pas dans leur bonheur,
Ils ne vivront pas longtemps sur terre.

Tu protèges tous les justes,
Tu protèges les bienveillants.
Tu élèves les pauvres,
Tu abaisses les orgueilleux.

Si tu les affliges un peu,
Tu les consumes dans le feu ardent,
Tu les retires de là très rapidement,
Tu les élèves à nouveau à une grande dignité.

Le saint David a écrit dans le livre des psaumes,
Dans son cinquantième éloge,
D'où les fidèles dans leur amertume,
Pour la consolation, ils ont chanté ces vers.