Текст песни Vasárnap - Curtis

Mi lehetett a bűnöm, minek ekkora volt ára?
Tetteimben Istent láttam, és ez lett a hála?
Aznap mikor elárultál, hitevesztett lettem,
Ördögnek eladtam lelkem, nem sokat fizettek.
És fiatal szívemben mérhetetlen harag tombolt,
A keserűség miatt még a könnyem is kicsordult.
És bárki állt utamba, lelkem más lelkeket rombolt,
Álmok, ábrándok karöltve, lidérceket csonkolt.
És ha véget ér az utam, egy dolog lesz amit kérek,
Hogy éjjel temessenek, meg ne tudják, haza térek.
Csak egyetlen egy prímás húzza fejfám mellett állva,
És pirkadatig játszon, hogy a hegedűje bánja.
Mert mindig igaz ember voltam, igaziként éltem,
Láthatjátok arcomat, mikor a nap felébred.
És lehet, sok év multán senki nem őrzi emlékem,
De soraimból imádkoznak kegyvesztett estéken.

Meg kellet tapasztalnom, milyen is az ereje a magánynak.
Kitaszított szenteknek harca, kóborló lelkeknek csatája.
Félárva lettem én attól a naptól, kinek az égbolt a hazája.
Te sosem voltál nekem halott, de azóta nincs többé vasárnap...

Ahol senki se volt, senki se járt, gondolatom börtönbe zárt,
A padkán ülve várlak, míg az este lassan leszáll.
Hozzám senki sem szólt, se rosszat, se jót, és az időm lassan megáll,
A távolba merengve vártam, hogy karjaidat kitárd.
Más lesz, aki szemem csukja, díszbe öltöztetnek,
Gyászmenet a végső utam, sírnak kik szerettek.
Mert bűnösnek szült anyám és kárhozottam éltem,
Mások fényre vágytak, én meg pokol mély sötétre.
Búcsúnak maradtál a keblemen neveltem,
Feledve szerettek, temetett szerelemek.
Már csak a remény az mi meg csillanhat szemembe,
És ahogy anno, most is fűzér van a kezemben.

Meg kellet tapasztalnom, milyen is az ereje a magánynak.
Kitaszított szenteknek harca, kóborló lelkeknek csatája.
Félárva lettem én attól a naptól, kinek az égbolt a hazája.
Te sosem voltál nekem halott, de azóta nincs többé vasárnap...

Letépett virág csak viharban szállhat,
Mi szem előtt van, hidd el nem csak az fájhat.
A képzelet védi, a szívem vigyázza,
Elvittem a percig, hogy mindenki lássa.
Már érzem a végét, a dallam is fáradt,
Könnyeimet nyelem és tartom a számat.
A megnyugvás szele köt nyakamra sálat,
Az utolsó szívhangnál nincs nagyobb bánat.

Meg kellet tapasztalnom, milyen is az ereje a magánynak.
Kitaszított szenteknek harca, kóborló lelkeknek csatája.
Félárva lettem én attól a naptól, kinek az égbolt a hazája.
Te sosem voltál nekem halott, de azóta nincs többé vasárnap...