Текст песни Magyar ének - Kárpátia
Mint
egykor
Erdély
meghajszolt
határán
A
fölriasztott
utolsó
bölény.
Úgy
állsz
most
népem,
oly
riadtan,
árván,
Búd
vadonának
reszkető
ölén.
És
én,
mint
véred
lüktető
zenéje,
Ahogy
most
lázas
ajkadon
liheg.
A
hang
vagyok,
mely
belesír
az
éjbe
és
sorsod
gyászát
így
zendíti
meg:
A
mindenségbe
annyi
jaj
kiáltson,
Ahány
magyar
rög
innen
elszakad.
A
tíz
körmömmel
kelljen
bár
kiásnom,
Kikaparom
a
földből
a
holtakat.
Meredjen
égnek,
körül
a
határon
Irtó
karjuknak
végtelen
sora.
S
az
égboltján
fönt
lángbetűkkel
álljon
Egy
égő,
elszánt,
zordon
szó:
soha
Uram,
tudd
meg,
hogy
nem
akarok
élni
Csak
magyar
földön
és
csak
magyarul.
Ha
bűn,
hogy
lelket
nem
tudok
cserélni,
Jobb
is,
ha
szárnyam
mármost
porba
hull.
De
ezt
a
lelket
itt
hagyom
örökbe,
S
ez
ott
vijjog
majd
Kárpát
havasán.
És
belesírom
minden
ősi
rögbe,
El
innen
rablók,
ez
az
én
hazám.
És
leszek
szégyen
és
legyek
gyalázat,
és
ott
égek
majd
minden
homlokon.
S
mint
bujdosó
gyász
az
én
szép
hazámat
A
Jóistentől
visszazokogom.
És
megfúvom
majd
hitem
harsonáit,
Bölcsővé
lesz
még
minden
ravatal.
Havas
Kárpáttól
kéklő
Adriáig
Egy
ország
lesz
itt,
egyetlen,
s
magyar.
Внимание! Не стесняйтесь оставлять отзывы.